Freud alkotta meg a személyiség strukturális modelljét, amely szerint a személyiség három alapvető összetevőből áll, és ezek kölcsönhatása alakítja a komplex emberi viselkedést. Ezek az elemek nem a test fizikai részei, hanem a személyiség működésének pszichológiai vetületei: az ösztön-én, az én és a felettes én.

Ösztönén (id)
Az ösztönén a személyiség legősibb része, amely születéskor már jelen van. Az id (latinul „az”) tartalmazza az összes öröklött, ösztönös és primitív vágyat. Teljes egészében tudattalan, energiáját biológiai ösztönökből nyeri.

Az ösztönén az örömelv szerint működik: minden szükséglet azonnali kielégítésre törekszik. A kielégületlen vágyak feszültséget keltenek, amely azonnali cselekvésre ösztönöz. Az éhség legapróbb jele is evésre késztet, a szexuális késztetések pedig a kielégülés felé irányítanak. Az örömelv elsőre vonzónak tűnik: ki akarna folyamatos feszültséggel élni? Azonban a problémát az jelenti, hogy az örömelv nem szab határt a kielégülés módjának. Csak az azonnaliságot írja elő, de nem veszi figyelembe a veszélyeket vagy a megvalósíthatóságot. Ha az embereket kizárólag az ösztöneik irányítanák, könnyen bajba kerülnének, hiszen a világ bonyolult és gyakran fenyegető.

Én (ego)
Mivel az ösztönén nem képes szembenézni a valós világ korlátaival, kialakul az én, vagyis az ego, amely az ösztönén energiáit részben saját céljaira használja. Az ego feladata, hogy az ösztönök késztetéseit a külvilág követelményeivel összeegyeztesse. Ennek következtében az egó működése egyszerre tudatos, tudatelőttes és tudattalan szinten zajlik.

Az ego a valóságelv szerint működik: figyelembe veszi a külső világot, nemcsak a belső vágyakat. A valóságelv racionális döntéseket segít, például amikor mérlegeljük a kockázatokat, és veszélyes cselekvések helyett biztonságosabb vagy későbbi megoldás után nézünk. Az ego célja, hogy az ösztönén vágyait kielégítse, de mindig reális és megvalósítható módon, halasztva a kielégülést, amíg biztonságos lehetőséget talál. Az ösztönén és az ego gyakran kerül konfliktusba. Az ösztönén az örömelv alapján azonnali kielégülést kíván, míg az ego a realitás elvét követve a környezeti korlátokhoz igazítja a cselekvést. Ennek eredményeként a személyiségben folyamatos belső feszültség és konfliktus alakulhat ki.

Bár az ego elsőre pozitívnak tűnik, mert fékezi az ösztönöket, valójában teljesen pragmatikus: nincs erkölcsi érzéke, csak a lehető legjobb eredményt keresi a valóság korlátai között. Az ego számára nem jelent problémát a csalás, a lopás vagy az ösztönök szabadjára engedése, amíg nem fenyeget lebukás. Az erkölcs és a morális iránytű a személyiség harmadik összetevőjében, a felettes énben található.

Felettes én (szuperego)
A személyiség harmadik, legkésőbb kialakuló része a felettes én, vagy szuperego (latinul: „az én feletti”). Feladata, hogy kezelje a személyiség belső konfliktusait, és irányt adjon a viselkedésnek. A szuperego magában foglalja a szülői és társadalmi értékeket, meghatározza, mi helyes és mi helytelen. Nem az élvezet, hanem a tökéletesség vezérli. A gyermek fokozatosan elfogadja a szülők értékrendjét, hogy elnyerje szeretetüket és elkerülje a büntetést. Más tekintélyek is formálhatják a szuperego-t, Freud szerint azonban leginkább a szülőktől származik.

A felettes én két fő alrendszerre bontható. Az énideál a kívánatos viselkedés és a kiválóság szabályait tartalmazza, amit az ego követni igyekszik. A lelkiismeret ezzel szemben a tiltott vagy helytelen cselekedetek szabályait őrzi. Ha megszegjük ezeket, bűntudatot érzünk.

A szuperego három fő feladatot lát el: először teljesen gátolja azokat az ösztönös impulzusokat, amelyeket a társadalom rossznak tartana; másodszor az ént morális döntésekre ösztönzi, nem pusztán racionálisakra; harmadszor a személyt a tökéletesség felé irányítja gondolatban, szóban és tettben. Ebből következik, hogy a szuperego működése nem mindig realisztikus: civilizáló hatása van, de gyakran elrugaszkodik a valóságtól.

Mint az ego, a felettes én is működhet a tudatosság minden szintjén. Ha tudatosan érezzük hatását, felismerjük a bűntudat okát – például amikor megsértünk valakit, tudjuk, miért érezzük rosszul magunkat. Ha viszont tudattalanul működik, bünteti az ösztönös vágyakat, és bűntudatot okoz anélkül, hogy tudnánk, miért. Ilyenkor érzéseink irracionálisnak tűnhetnek, és az önvád okát nehéz felismerni.

Az erők egyensúlya
Amikor a felettes én kialakul, az én számára komoly kihívás kezdődik. Az egónak egyszerre kell kezelnie az ösztönén vágyait, a felettes én morális parancsait és a külvilág valós korlátait. Ahhoz, hogy minden követelménynek megfeleljen, az ego-nak társadalmilag elfogadható és megvalósítható módon kellene csökkentenie minden belső feszültséget azonnal – ami a gyakorlatban szinte lehetetlen. Sokkal valószínűbb, hogy ezek az erők időről időre összeütköznek, és belső konfliktusok keletkeznek. Freud szerint egyik komponens sem „jobb” a másiknál; sokkal fontosabb a három rész egyensúlya. Ha a felettes én túl erős, az egyén folyamatos bűntudatot érezhet, vagy túlságosan szenteskedő módon viselkedhet. Ha viszont az ösztönén dominál, az egyén önimádattal telítődik, és érzéketlenné válhat mások iránt. Az egészséges személyiségben mindhárom összetevő kiegyensúlyozottan működik, így biztosítva a harmonikus viselkedést és döntéshozatalt.